Petőfi Sándor Szeptember végén című versét 1847 szeptemberében írta, amikor kedvesével, Szendrey Júliával voltak nászúton. A mézes heteiket Teleki Sándor gróf kastélyában töltötték, Koltón. A körülményeket is figyelembe véve, ez a mű a hitvesi költészetének részeként van számon tartva.
A versben a szerző az emberi élet és a szerelem mulandóságáról elmélkedik. A környező táj látványa gondolkodásra készteti, és a természeti képeket párhuzamba állítja az emberi lét képeivel. Jelen és jövőbeli élethelyzeteket mutat be. Jelenben az ifjúság tüze és az élet teljessége jelenik meg, a jövőben az öregedést és az élet elmúlását látja Petőfi.
Petőfi Sándor Szeptember Végén
Még nyílnak a völgyben a kerti virágok,
Még zöldel a nyárfa az ablak előtt,
De látod amottan a téli világot?
Már hó takará el a bérci tetőt.
Még ifju szivemben a lángsugarú nyár
S még benne virít az egész kikelet,
De íme sötét hajam őszbe vegyűl már,
A tél dere már megüté fejemet.
Elhull a virág, eliramlik az élet…
Űlj, hitvesem, űlj az ölembe ide!
Ki most fejedet kebelemre tevéd le,
Holnap nem omolsz-e sirom fölibe?
Oh mondd: ha előbb halok el, tetemimre
Könnyezve borítasz-e szemfödelet?
S rábírhat-e majdan egy ifju szerelme,
Hogy elhagyod érte az én nevemet?
Ha eldobod egykor az özvegyi fátyolt,
Fejfámra sötét lobogóul akaszd,
Én feljövök érte a síri világból
Az éj közepén, s oda leviszem azt,
Letörleni véle könyűimet érted,
Ki könnyeden elfeledéd hivedet,
S e szív sebeit bekötözni, ki téged
Még akkor is, ott is, örökre szeret!
(Koltó, 1847. szeptember.)
Egyéb Petőfi versek:
Petőfi Sándor: Füstbe Ment Terv
Petőfi Sándor: Itt van az ősz itt van újra