Petőfi Sándor A Tisza vers megírásakor, 1847 februárjában Pesten tartózkodott és egy korábbi, Tisza-parti emlékét idézte fel. A műben a Tisza két ellentétes arculata is bemutatásra került. A szelíd, csendes folyó a naplementében egy idilli képet festett le. Az utolsó előtti verszakban viszont a költő már a háborgó Tiszáról írt. A faluban félreverték a harangot, mert jött az árviz. A szelíd folyót már vadnak írta le, mey tajtékzó tengerré vált.
Petőfi Sándor A Tisza című verse a költő tájversei közé tartozik, mégis minden bizonnyal annál sokkal több. A vers átvitt értelemben rólunk, emberekről szól. Az emberi lélek békés természete a folyóhoz hasonlóan bármikor megváltozhat, a feszültség és robbanás hatására tomboló jellemmé válhat. A szabadságharcra utalva a tomboló Tisza lehet a szabadságért küzdő, felkelő nép jelképe. E természeti képet felhasználva a költő az emberi érzelemvilág hullámait, a lelkiállapot ellentétes megnyilvánulásait írta meg.
Petőfi Sándor A Tisza
Nyári napnak alkonyúlatánál
Megállék a kanyargó Tiszánál
Ott, hol a kis Túr siet beléje,
Mint a gyermek anyja kebelére.
A folyó oly símán, oly szelíden
Ballagott le parttalan medrében,
Nem akarta, hogy a nap sugára
Megbotoljék habjai fodrába’.
Síma tükrén a piros sugárok
(Mint megannyi tündér) táncot jártak,
Szinte hallott lépteik csengése,
Mint parányi sarkantyúk pengése.
Ahol álltam, sárga föveny-szőnyeg
Volt terítve, s tartott a mezőnek,
Melyen a levágott sarju-rendek,
Mint a könyvben a sorok, hevertek.
Túl a réten néma méltóságban
Magas erdő: benne már homály van,
De az alkony üszköt vet fejére,
S olyan, mintha égne s folyna vére.
Másfelől, a Tisza tulsó partján,
Mogyoró- s rekettye-bokrok tarkán,
Köztök egy csak a nyilás, azon át
Látni távol kis falucska tornyát.
Boldog órák szép emlékeképen
Rózsafelhők usztak át az égen.
Legmesszebbről rám merengve néztek
Ködön át a mármarosi bércek.
Semmi zaj. Az ünnepélyes csendbe
Egy madár csak néha füttyentett be,
Nagy távolban a malom zugása
Csak olyan volt, mint szunyog dongása.
Túlnan, vélem átellenben épen,
Pór menyecske jött. Korsó kezében.
Korsaját mig telemerítette,
Rám nézett át; aztán ment sietve.
Ottan némán, mozdulatlan álltam,
Mintha gyökeret vert volna lábam.
Lelkem édes, mély mámorba szédült
A természet örök szépségétül.
Oh természet, oh dicső természet!
Mely nyelv merne versenyezni véled?
Mily nagy vagy te! mentül inkább hallgatsz,
Annál többet, annál szebbet mondasz. –
Késő éjjel értem a tanyára
Fris gyümölcsből készült vacsorára.
Társaimmal hosszan beszélgettünk.
Lobogott a rőzseláng mellettünk.
Többek között szóltam én hozzájok:
“Szegény Tisza, miért is bántjátok?
Annyi rosszat kiabáltok róla,
S ő a föld legjámborabb folyója.”
Pár nap mulva fél szendergésemből
Félrevert harang zugása vert föl.
Jön az árvíz! jön az árvíz! hangzék,
S tengert láttam, ahogy kitekinték.
Mint az őrült, ki letépte láncát,
Vágtatott a Tisza a rónán át,
Zúgva, bőgve törte át a gátot,
El akarta nyelni a világot!
Pest, 1847. február
Egyéb Petőfi versek:
Petőfi Sándor: Szeptember Végén
Petőfi Sándor: Füstbe Ment Terv
Petőfi Sándor: Itt van az ősz itt van újra