Petőfi Sándor Az Alföld című versét 1844 júliusában írta Pesten. A költő tájleíró költészetének e darabja újat teremtett a magyar irodalomban. Romantikus tájként addig szinte kivétel nélkül a hegyvidék jelent meg. A vadregényes, zord, emberek által nem igen lakott területek kerültek bemutatásra. Elsőként Petőfi festette le a róna gyönyörűségét romatikus költeményben, mely nemcsak magyar, hanem határtalansága miatt a szabadság jelképe is.
Petőfi Sándor alföld iránti csodálata páratlan. A költő az Alföldön született és ott is nevelkedett. Számára e síkság nyújtott otthont, a hazaszeretet és szabadság érzéseit keltette benne. A költeményt Petőfi emlékezetből írta le, mégis hitelesen és pontosan részletezte azt, valószínűleg honvágya is hozzájárult az érzelmekkel fűtött gondolatokhoz. A róna iránti szenvedélyét az utolsó versszakban egy vallomással fejezi ki.
Petőfi Sándor Az Alföld
Mit nekem te zordon Kárpátoknak
Fenyvesekkel vadregényes tája!
Tán csodállak, ámde nem szeretlek,
S képzetem hegyvölgyedet nem járja.
Lenn az alföld tengersík vidékin
Ott vagyok honn, ott az én világom
Börtönéből szabadúlt sas lelkem,
Ha a rónák végtelenjét látom.
Felröpűlök ekkor gondolatban
Túl a földön felhők közelébe,
S mosolyogva néz rám a Dunától
A Tiszáig nyúló róna képe.
Délibábos ég alatt kolompol
Kis-Kunságnak száz kövér gulyája;
Deleléskor hosszu gémü kútnál
Széles vályu kettős ága várja.
Méneseknek nyargaló futása
Zúg a szélben, körmeik dobognak,
S a csikósok kurjantása hallik
S pattogása hangos ostoroknak.
A tanyáknál szellők lágy ölében
Ringatózik a kalászos búza,
S a smaragdnak eleven szinével
A környéket vígan koszorúzza.
Idejárnak szomszéd nádasokból
A vadlúdak esti szürkületben,
És ijedve kelnek légi útra,
Hogyha a nád a széltől meglebben.
A tanyákon túl a puszta mélyén
Áll magányos, dőlt kéményü csárda;
Látogatják a szomjas betyárok,
Kecskemétre menvén a vásárra.
A csárdánál törpe nyárfaerdő
Sárgul a királydinnyés homokban;
Odafészkel a visító vércse,
Gyermekektől nem háborgatottan.
Ott tenyészik a bús árvalyányhaj
S kék virága a szamárkenyérnek;
Hűs tövéhez déli nap hevében
Megpihenni tarka gyíkok térnek.
Messze, hol az ég a földet éri,
A homályból kék gyümölcsfák orma
Néz, s megettök, mint halvány ködoszlop,
Egy-egy város templomának tornya. –
Szép vagy, alföld, legalább nekem szép!
Itt ringatták bölcsőm, itt születtem.
Itt borúljon rám a szemfödél, itt
Domborodjék a sír is fölöttem.
Pest, 1844. július
Egyéb Petőfi versek:
Petőfi Sándor: Szeptember Végén
Petőfi Sándor: Füstbe Ment Terv
Petőfi Sándor: Itt van az ősz itt van újra